Webügyvéd

Cikksorozatunk híressé vált magyar és külföldi bűnelkövetőkről szól, az első részben a Viszkis Rabló, a kilencvenes évek egyik legnépszerűbb törvényenkívülije mutatkozik be.

2012 januárjában, 12 év börtönbüntetés letöltése után helyezték szabadlábra a sátoraljaújhelyi börtönből Ambrus Attilát. Ambrus a börtönévek alatt leérettségizett (korábban nagyon frusztrálta, hogy nincs érettségije), diplomát szerzett kommunikáció szakon, jelenleg pedig saját készítésű kerámiáit árulja és nősülésre készül. Korábban Endrényi Krisztina ügyvédnővel is hírbe hozták, aki saját cégén keresztül akart filmet készíteni a rabló történetéről. A filmről egyelőre többet nem tudunk, de az ítélethozatal előtt még hallhattunk olyan híreket is, miszerint egy hollywoodi filmstúdió 140 millió forintnak megfelelő dollárt ajánlott a jogokért – a Viszkis ügyvédje, Magyar György szerint ezt az összeget bűncselekmények áldozatainak kártalanítására fordították volna.

Ezt leszámítva is legalább három könyv és egy – amerikai-magyar koprodukciós – dokumentumfilm készült Ambrusról, az egyik könyv megírásában pedig még ő maga is közreműködött. P. Gál Judit bűnügyi tudósító műve egy befejezetlen történet, Ambrus ugyanis még előzetes letartóztatása alatt, a Gyorskocsi utcai komplexumban adta át feljegyzéseit a riporternőnek, azonban még a sztori lezárása előtt megszökött a börtönből – a könyv is ezzel ér véget.

Ambrus Attila 1967-ben született az erdélyi Csíkszentléleken, szegény családban, anya nélkül, szigorú apa mellett nőtt fel. Elmondása szerint nehéz gyermekkora volt, sokszor részesült igazságtalan büntetésben – ez léptette később őt magát is a bűnözés útjára. Erdélyből egy vonatba bújva menekült el Magyarországra az igazságszolgáltatás elől.

Bizonyára sok olvasónknak volt olyan álma, hogy sikeresen és dicsőségesen tér vissza szülőfalujába, rokonai elé. Ambrust is ez vezette, de fontos volt az a körülmény is, hogy a kilencvenes évek erdélyi magyar lakossága számára Magyarország volt az ígéret földje, a nagy pénzkereseti lehetőségek, a szeretett őshaza (ekkor mutatták be nagy sikerrel Csíksomlyón az István a király rockoperát is, amit a román rendőrség szigorított erőkkel felügyelt).

Ambrus Attilát elsősorban a lehetőségek izgatták – bár sokszor megjegyezte, hogy mind Romániában, mind Magyarországon sokáig hazátlannak érezte magát. Minden nyilatkozatában szegénységét – és ennek minden következményét – okolta bűnöző életmódjáért, ugyanakkor a nyomozást vezető vizsgálója szerint ez költői túlzás, „Attila egyszerűen csak nagyon szerette a pénzt”.

Pénzből pedig kijutott bőven: rablásai során mintegy 140-150 millió forintot zsákmányolt össze, a bűnözéssel töltött évek alatt több, mint 20 országba utazott el luxus körülmények között, autóját pedig minden akció után újra cserélte le. Barátnőkre is bőségesen költött, az állandó mellett rengeteg alkalmi kapcsolata volt, ő fizette például Bedhy, a Bestiák énekesnőjének síútját is úgy, hogy akkor még nem ismerte a hölgyet, csak partnert keresett az utazáshoz – barátai ajánlották neki társul az akkor még kezdő énekesnőt, aki örömmel csatlakozott hozzá és – elmondása szerint – az utazás során közeli kapcsolatba kerültek, megkedvelte Attilát.

Attiláról környezete nem is sejtette, miből tart fönn ilyen életszínvonalat: mindenkinek azt mondta, hogy Romániából importált állatbőrökkel kereskedik, abból telik mindenre. Az UTE hokicsapatában tartalék kapusként játszott, szerény lakást tartott fenn a Villányi úton, amelyért cserébe házmesteri teendőket látott el. Legközelebbi barátja Zsuzsa, „fogadott édesanyja”, aki egy újpesti kisbolt kasszásaként ismerte meg az akkor még szegény, de udvarias fiút.

Később a hírek épp ezt az udvariasságát emelték ki, ettől – is – lett olyan népszerű a közvéleményben. Állítólag a rablások során mindig udvariasan bánt az alkalmazottakkal, ha véletlenül meglökött valakit, elnézést kért és mindenkivel tisztelettel beszélt. Sajnos a nyomozást vezető rendőrök és az áldozatok nem épp így emlékeznek: Ambrus gyakran volt erőszakos, lökdöste áldozatait, fegyvert szorított a fejükhöz, artikulálatlanul kiabált. Volt olyan hölgy, aki a Viszkis első rablása után maga kérte áthelyezését a takarékszövetkezetből, ahol a rablás idején dolgozott – majd ezt az új munkahelyét is hasonló módszerrel rabolta ki Ambrus – a hölgy ezután idegösszeomlást kapott és hónapokig kezelésre szorult. Egyik áldozata személyesen is találkozni akart vele, már megvolt az engedélye, hogy meglátogassa a Gyorskocsi utcai fogdában – a nő állítása szerint csak egy személyes találkozó után tudta volna magát túltenni a történtek okozta sokkon.

Másik híres ismertetőjegye a skót whisky volt: ebből minden rablás előtt – az objektumhoz közeli kocsmában – megivott 1-2 decit, állítása szerint azért, hogy „kimenjen belőle a majré”.

A Viszkis Rabló népszerűségének fő okát a kommunizmus utáni Magyarország társadalomfelfogásában keresik a legtöbben: ekkor az állami intézményeket, hatóságokat általános ellenszenv övezi, a Viszkis pedig főleg postahivatalokból és takarékszövetkezetekből rabolt, igaz, néhány utazási iroda is a rovására írható. A lakosság pozitívumként értékelte, hogy magánembereket nem fosztott ki: igaz, előfordult olyan, hogy egy-két rablás során az alkalmazottakkal a pénztárcájukat is kipakoltatta, ezt utóbb nagyon szégyellte, a médiában tett nyilatkozatai alkalmával többször is bocsánatot kért tőlük.

Mi magyarok mindig is kedveltük a hatóságokkal szembehelyezkedő hősöket, a „nép gyermekeit”: az a tény, hogy Ambrust nem tudták elkapni a rendőrök, sőt, sokáig azt sem tudták, kit keressenek, csak növelte népszerűségét. A Kékfényben többször is készítettek filmet rablásairól, ahol egyik alkalommal a nyomozást vezető Varjú Lajos rendőrnek maszkírozta el magát – Juszt László ekkor élő adásban kérte, hogy ha a jövő heti műsorba is be szeretne kerülni, tegye egy nappal korábbra a tervezett rablását. Megtette. Ahogy az is sikerült neki, hogy meglógjon az őt üldöző számtalan rendőr elől: beugrott a Dunába, majd kiúszott és nekivágott az útnak Erdély felé. Az ártándi határátkelőn kapcsolták le, ekkor került a Gyorskocsi utcai fogdába, előzetes letartóztatásba.

Egy ideje már itt tartózkodott, amikor lezárult a nyomozás az ügyében: az iratismertetés során tudta meg, hogy rablás és lőfegyverrel visszaélés mellett emberölési kísérlettel is vádolják, mivel egy alkalommal menekülés közben elsütötte lőfegyverét az őt üldöző rendőr felé. A vád miatt teljesen összeomlott, úgy érezte, csőbe húzták, hiszen ő mindenben együttműködött a rendőrökkel, az ő feltáró vallomása hiányában számos rablás elkövetőjét a mai napig nem tudták volna azonosítani. Szökéséről ezután döntött, ő volt az első, akinek sikerült séta közben észrevétlenül elhagyni az objektumot – utána még négy hónapig nem akadtak a nyomára.

Börtönévei alatt rengeteg újságíró látogatta, akiknek mindig szívesen nyilatkozott. Ez nem mindenkinek tetszett, főleg, mert volt, hogy – a szakma akkori megítélése szerint – nagyon magas összeget kért a megjelenésért cserébe. Mondhatjuk, hogy miatta – illetve Vujity Tvrtko újságíró kezdeményezésére – fogadták el a Lex Tvrko becenevű jogszabályt, amely megtiljta, hogy az elítéltek pénzt kapjanak a sajtóban tett nyilatkozataikért cserébe. A jogszabály indokolása szerint, ha ilyen esetben ellenértéket kap a bűnelkövető, az azt sugallja a társadalomnak, hogy a bűnözés érték, amiből jól meg lehet élni.

Nemcsak a Lex Tvrtko miatt lett bűnügytörténeti-jogtörténeti jelentőségű az ügye: eljárása számos rendőri hiányosságra mutatott rá, felkészületlenségre, eszközök hiányára, a szabályozás és a rendszer esetlegességére. Szökése kivizsgálásakor szembesült a katonai ügyészség a börtönök állapotával, a fegyelem hiányával, a szabályok be nem tartásával. A katonai ügyész azt sem tudta először, melyik őrt vonja felelősségre, mivel a beosztásnak semmiféle rendje nem volt, az udvart az vigyázta, aki épp ráért – viszont jó hír, hogy legalább a korrupciót így teljesen ki lehetett zárni.

Jelentős az is, ahogy a jogi pr lehetőségeivel a maga javára élt: nyilatkozatai során mindig elismerte bűnösségét, bocsánatot kért a társadalomtól és mindenkit óva intett attól, hogy példáját kövesse. A jogi pr, a közvéleménynek a bíróságra, ítélethozatalra gyakorolt hatása akkor még nem volt elismert tény és kevesen éltek vele – később ez persze megváltozott és Stohl András már következetesen alkalmazta ezt a bűnbánó, a hasonló cselekményektől óva intő elkövető technikát. Cikksorozatunk következő részében róla lesz szó.